Lövészárkok, csapdák, széttört álmok. Forradalmárok, hősök, ügynökök mesélnek '56 szellemiségéről, az emigráció bomlasztásáról.

A Himnusz

Stefka István: A Himnusz

Ezerkilencszázötvenhét januárjában még romokban állt a főváros. A szénszünetnek még nem volt vége, de gyülekeztünk a vasúti alagút melletti budai általános iskolában, hogy egy hónapra újabb muníciót kapjunk. Nagykabátban ültünk a padokban, hosszú idõ után először láttuk egymást. A 8/F. mindig a vagányságáról volt híres, sok verekedő srác gyűlt itt össze a Sas-hegy és a Gellért-hegy környékéről. Negyvenhatan voltunk, az előző év szeptemberében alig fértünk be a tanterembe. Az utolsó padban hárman ültünk: Szalontai, Dudar meg én.

Azon a nevezetes januári napon két társamnak üres volt a helye, és rajtuk kívül nyolcan hiányoztak. Hirtelen tágas lett a tanterem, és szokatlanul csendes. Az addig mindig zajos 8/F. most csendben várta a tanárnőt.

Négy padon egy-egy csokor sárga rózsa és egy-egy mécses égett, emlékszem, hihetetlenül nagy lánggal. A jól informáltak már tudták, hogy Attila, a hosszú, Jani, a bokszoló, Gabesz, a jó szavaló és Ervin, a cingár, aki a matematika-dolgozat írásra a puskákat halomra gyártotta és osztotta szét, ők négyen ott maradtak a Móricz Zsigmond körtéri csatában. A többiek szüleikkel együtt átlépték a nyugati határt. Pontosan nyolc órakor, a csengetésre belépett magyar tanárnőnk, R. Mária. Fekete haja csak most tűnt fel igazán, ahogyan fekete ruhában jelent meg előttünk.

A tanárnő szokása ellenére nem ült le, megállt a tanári asztal előtt, és csak mesélt.

Beszélt 1956-ról, a szabadságharcról, amit így nevezett, beszélt 1848-ról, a forradalmi ifjúságról, akik életüket adták a hazáért, és beszélt az ő fiairól, az osztálytársainkról, akik benzines palackokkal a szovjet tankok ellen harcoltak, és akikkel dum-dum golyó végzett. Fél óránál is tovább tarthatott, amíg beszélt, és mi pisszenés nélkül hallgattuk.

A végén arra kért bennünket, emlékezzünk halottainkra, és énekeljük el közösen a magyar Himnuszt, Kölcsey Ferenc csodálatos alkotását. Felálltunk.

Egy valaki ülve maradt. P.-ről tudtuk, hogy szülei fontos beosztású pártemberek, de sohasem gondoltuk, hogy mindaz, ami történt, ekkora gyűlöletet váltson ki belőle. Hiszen az osztálytársai haláláról, a magyarok szent énekéről volt szó. Vihar tört ki az osztályban, P.-t hirtelen körbevették a fiúk, leköpték, és arcán elcsattant a pofon. Sárgás bőrén látszottak az ujjnyomok. A tanárnő védelmezően odaugrott, és ezt kiáltotta: ez nem méltó hozzátok! Megfogta P. kezét, és kivonszolta az osztályból.

A szénszünet végén, február közepén folytatódott a tanítás. Ekkor tudtuk meg, hogy magyartanárnőnk nem taníthat többé az iskolában.

Letartóztatták, börtönben ül. Egyik szervezője volt az asszonyok néma felvonulásának a Dózsa György úton.

P. másik iskolába került, később híres operatőr lett. Egyik filmjében az elfogott legények elénekelték kivégzésük előtt a Himnuszt. Nem tudom, forgatás közben gondolt-e erre az ötvenhét januárjában lepergő napra?

Gyász / Fotó: dr. Csorba Emánuel, forrás: Csorba Ferenc/Facebook

Gyász / Fotó: dr. Csorba Emánuel, forrás: Csorba Ferenc/Facebook

2018-10-18T09:55:05+01:00