Lövészárkok, csapdák, széttört álmok. Forradalmárok, hősök, ügynökök mesélnek '56 szellemiségéről, az emigráció bomlasztásáról.

Meggyalázott holttestek

Stefka István még 2003-ban írt egy cikket Anatómiai kísérletek a kivégzetteken címmel a Magyar Nemzetben. Egy orvos ismerőse mesélt az újságíró-riporternek azokról a szörnyűségekről, amelyek a forradalom leverése után az Anatómiai Intézetben történtek. A szabadságharc mártírjait még holtuk után is meggyalázták. Nem elég, hogy sokakat arccal lefelé, jeltelen sírokba földeltek el, mások holttestén kísérleteket folytattak. A cikk megjelenése után jelentkezett egy férfi, aki elmesélt édesapja tragikus történetét.

Anatómiai kísérletek a kivégzetteken (részlet)

Sárgás, a szélein megtépett, géppel teleírt papírlapot kaptam egy orvos ismerősömtől. Mondta, még az ötvenes évek végén írta le ezeket a tapasztalatokat, amelyeket átélt végzős orvostanhallgató korában a Sebészeti Anatómiai és Műtéttani Intézet bonctermeiben. Magyarázatul hozzáfűzte, hogy eddig azért nem mert előhozakodni ezzel a szörnyűséggel, mert félt a megtorlástól, és még élhetnek azok, akik erről tudnak és a bosszú – így nyugdíjazása előtt – bizonyára nem maradna el. De a titkot tovább nem akarja magában tartani, ezért nekem adja felhasználásra a megsárgult iratot, természetesen inkognitóját megőrizve.

A feljegyzés szerint mindkét intézet a gyakorlatok számára kapott holttesteket. Ezek az Anatómiai Intézet pincéjébe érkeztek… A gyakorlatra érkező felsőbb éves egyetemisták is döbbenten konstatálták, hogy a terem oldalfalai mellett alumínium vödrökben levágott emberi fejek láthatóak. Ezek nem idős emberek fejei voltak, hanem fiatal és középkorú férfiaktól származtak. A gyakorlatvezetõ tanársegéd – emlékezik vissza a tanú – azonban nem sok időt hagyott a csodálkozásra, hanem nyomban felszólította a legközelebb álló hallgatót: a kolléga a fejet a hajánál fogva gumikesztyűvel kiemeli a vödörből, a boncasztalra helyezi, kezeivel rögzíti, a mellette álló kolléga lesz az asszisztens, kampózik, és a következő hallgató gyakorolja a szájsebészeti műtét elemeit. Orvosismerősöm szerint azonban a levágott fejekhez a nyakuk minden esetben azt a ,,szöget” zárta be, ami az akasztásnál olyan jellegzetesen jön létre.

Emlékeinek valóságát az is alátámasztja, hogy évekkel később, a hatvanas évek elején egy április negyedikei ünnepségen, egy nevezetes veterán kommunista újságírónő volt az orvosokból álló ünneplő közösség díszvendége és szónoka. A következőket mondta: „Elvtársak! A mi rendszerünk magasabbrendűségét bizonyítja többek között az is, hogy míg a nyugati egyetemeken kénytelenek a medikusok műanyag bábukon tanulni, nálunk annyi a hulla, amennyit akarunk!” Nyilván ezt õ sem gondolta végig, de elszólás volt. Sajnos igaz volt – jegyezte meg főorvosunk.

Kísérletek - illusztráció / Forrás: Wellcomecollection.files.wordpress.com

Kísérletek – illusztráció / Forrás: Wellcomecollection.files.wordpress.com

Stefka István cikke megjelenése (Magyar Nemzet, 2003) után jelentkezett egy szintén évtizedekig hallgató ember, akinek édesapja a Szegedi Országos Börtönben (Csillag börtön) halt meg különös körülmények között 1958. június 13-án. Részlet az interjúból:

Stefka István: Édesapját elhurcolták. Kisgyerekként honnan tudta meg a részleteket?

Egyrészt édesanyám mesélte el, másrészt gimnazista koromtól kezdve el kezdtem gyűjteni, megszerezni azokat az iratokat, dokumentumokat, amelyek apámra vonatkoztak. Apámat 1957 decemberében ítélték el 2 év hat hónapra, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomra való felhívás büntette vádjával. Először a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában tartották, majd leszállították Szegedre, a Csillag börtönbe. Közben egy kormányrendelet révén úgy nézett ki, hogy apám büntetését felezik és 1958 júniusában hazaengedik. Kaptunk fülest is, hogy mikor érkezik, itthon óriási sütés-főzés kezdődött, az egész család a megérkezése pillanatára várt. Apám helyett azonban egy szűkszavú távirat érkezett a következő szöveggel: ,,Értesítem, férje Szeged Marx tér 13 sz. alatt meghalt. Kedden lesz a temetés. Parancsnok.”

Nem is volt aláírva a börtönparancsnok neve?

Nem. Az sem, hogy ezt a táviratot a börtönből küldték. Mi tudtuk, hogy a Marx tér 13. sz. alatt a Csillag börtön van. Június 13-án apám meghalt, a táviratot másnap kaptuk. Nem lehet elmondani azt a döbbenetet és fájdalmat, ami akkor ért bennünket. Hétfőn az édesanyám, apám bátyja, anyám nővére és én leutaztunk Szegedre. Mindjárt a börtönbe mentünk, ahol érdeklődésünkre a lépcsőn állva, csizmában, hüvelykujja az antantszíjba bedugva, fejünk fölé magasodva ordított egy tiszt: „Mit akarnak maguk itt? Ilyen nevű ember, mint H. Géza nincsen.” Ugyanis »hozzátartozó nem lévén« az ismeretlen elhunytat átszállították a szegedi bonctanra.

Akkor mit jelentett a távirat?

Ez máig rejtély maradt. Ezek után mindannyian kimentünk a bonctanra. Azt megjegyzem, hogy apám az utolsó években a budapesti Temetkezési Intézet egyik irodavezetője volt, és eléggé jóban volt a boncoló orvosokkal, gyakorlatilag sok bonctani orvost ismert. S talán ez volt a szerencse, mert az egyik orvos felismerte, igaz majdnem későn, mert akkor már eltávolították a testétől a fejét. De a műtéttani kísérleteket nem folytatták. Ezt a nagybátyámtól később tudtam meg.

Ezt ki látta?

Édesanyám és a nagybátyám. Engem nem engedtek be, bár akkor már nyolc éves voltam. A lényeg, hogy a további kísérleteket leállították.

Megölték?

Ezt én a mai napig így érzem, de nem tudom bizonyítani. Lehet, hogy olyan valamit tudott, ami miatt el kellett tenni láb alól. Apám nem volt „halálos” beteg. Soha nem tudtuk meg, hogy miért halt meg apám. Miután meg sem tekinthettük, én a mai napig nem tudom, hogy ki fekszik a koporsóban. Ennek ellenére nekem ez az apám sírja. A Történeti Hivatalból kikért papírokból majdnem mindent nyomon lehet követni. Csak éppen apám halálának idejéről nincs semmi dokumentum.

2018-10-18T09:55:05+00:00